A fájó történelem...
A hazugszónak
A mi tengerünk...
Abbahagyom
Az enyém
Csodás nap
Jelenlét...
Rémképünk
Javítok...
Kiáltva
Ezernyi fény
Káosz
Öreg szonett
Takarónk
ő a Csabi volt
Köszönöm, Köszönöm!!!
Álom...
Szófoszlány
Apánk
Utolsó hónap
Talán rövid
Így van...
Szinte egy...
Elpusztulok...
Istenem
ő marad...
Én volnék
Nem tudta
Ha elmúlik...
Egy Csodálatos Nő (Babar Zoltán: Az érzelmek harmóniája, 2005, 61.old.)
Agyammal
Vihar...
Gond a szívemben
Ha két élet...
És Végre...
Komoly, de...
A fájó történelem...
Maradjon vérem e hazában
Ne vesszen testem más országban,
Harcolok a hazámért az utolsó percig,
Ha elveszik a hazám veszek el Én is.
Nem tehetem, hogy vesszen a népem
Elégtételt veszek, és nem hozok szégyent
Megfizetek mindenkinek, akinek jár,
Ne ismétlődjön a történelem és az 1919-es láz.
Csúnya volt a világ, szép Magyarország
Nem lesz több ilyen, nem lesz több csúfság.
Harcolok, ha kell bárkivel szemben,
A dicsőség élhet, csak a szemekben.
Fájó szívvel gondolok a múltba,
De már nem tehetek semmit
Nem mehetünk vissza,
De megakadályozhatjuk jövő béli rosszat.
Küzdünk, igaz csak szép Magyar szavakkal,
De mást nem tehetünk az idő még marasztal
Nem bújtatok fel senkit, ne higgyétek
Csak hallgassátok fájó, vérző szívem.
Elviselni mind azt, amit kaptunk
Lehetetlen, mindent odaadtunk,
Ha nem tettük volna, akkor is ez volna
Mielőtt adtunk szétmarcangoltak.
Bocsánat élet, bocsánat múlt,
Ami elmúlt az tán nem is múlt
Itt a jelen, hiszen most is fáj
Szaga van s bűze ez jó nagy kár.
Van bennem fájdalom és van bennem élet
Mond testvér, kitől mit reméljek?
Úgy mond, mint jó szomszédok nincs ilyen,
De fogjuk rá, hogy senki ne szóljon meg!
A hazugszónak
Nem lett bocsánat,
Nem lett béke,
Aki becsapott
Ellett, űzve.
Az első hiba
Nem volt vita,
Az ismétlés?
Nagy sorsdöntés.
Legyen lelke
Az árulónak,
Legyen képe
A hazugszónak.
Tudjunk bocsájtani,
Eddig ez így rendben,
De legyen elég,
A sorozat tengereknek.
Voltam jó és kedves
Hatalomtól sosem vesztes.
Az igazság, ami fontos
A többi sem bolondos.
Nem lett bocsánat,
Nem lett béke,
Aki becsapott,
Hova lett űzve?
A mi tengerünk...
Csodálatos a mi tengerünk
Álom után veled ébredünk,
Érezzük a finom víz illatát,
Nem kell tenger, nem kell más...
Vize tiszta, lépkedünk a homokba,
Csak a bójáig megyünk, nagyon kedvelünk.
Ebédre palacsintát és pörköltet eszünk,
Aztán irány a strand, mindenki ott van.
Déli partra néz az északi,
Mindenki csodáját leli.
Nosztalgiázunk minden évben,
A Balaton a világszépe.
Elmondhatatlan az az érzés,
Amikor az ember a parthoz ér,
Arcunk mosollyal teli
Ezt csak a Balaton teszi.
Amikor indulni kell haza,
Szemünkben könnyek,
Az élet is mostoha.
Abbahagyom
A munka, ami sosem ér véget
A munka, amit abba hagyni nem lehet,
Végezni szüntelen terjedelemmel,
Érhet gyümölcse, mely nem múlik el.
Vidáman vágok bele, minden dologba
Vidáman tündöklök komoly gondokba,
Élek oly remek gondolatokban
Nevetek a munka halmazataiban.
Szeretni minden tevékenységet,
Szeretni minden elvégzett terveket
Lassan vége, mert vége az éjnek.
Elfáradtam kezeim gyöngék,
Elfáradtam gyomrom üresen beszél
Befejezem gondolatom, végeztem, abbahagyom.
Az enyém
Vakon élem perceim
Napjaim unalmasan telnek,
De vannak kivételek
Némely ritka helyzetben.
Félelem kerít hatalmába
Sokszor újra meg újra,
Nem értem e érzést
Hajszolsz közben néztél.
Látva magányos szenvedésem
Értelmet adva életednek,
A rossz uralja lelked
Miközben tép a magány.
Érintenélek, nap, mint nap
Lehetetlen e gondolat,
Te nem vagy az enyém
Megöl a félsz és én szegény.
Van néha gondolatod felém
Én, mint vak szenvedő legény,
Édes álmokban burkolva
Dugom fejem a homokba.
Ez maradt nekem ó én szegény,
Sírj értem néha kicsit,
De nem számíthatok lelki üdvre,
Hisz te másé és a magányé, Örökre.
Ki kell lépjek e lidérces álomból
Nyitnom kell szemem, hogy lássak,
Álmaim világából szabadulva,
Gyorsan, hisz csak rossz volt itt állva.
Megvan az első csillag, mely fényes és szép,
Nekem ragyog ez nem más, egy jó érvelés,
A fény a világosság lett az életem
Nem megyek tovább veled, nem kell ez énnekem.
Csodás nap
Amikor ébredek észlelem a fényt
a szép ragyogást a napfényt,
nem borul a lelkem gyászba,
nincs rossz idő, csodálatos a nap ragyogása.
Álmomban is már így volt,
örömteli éjszakám volt,
az ébredés egy igazolás volt,
oly szép, oly csendes égbolt.
A napom is így telt,
vidáman szép képekkel,
az ablakomon a nap ragyogott,
örömteli kedves pillanatok.
Bearanyozta a nap az estém,
az éjszakát, megint így szeretném,
kérés és kívánság számba megy?
Nem tudom, de én megteszem kérni ezt.
Jelenlét...
Korán van, és kezdődik a nap,
Érzelmekben gazdag a virradat,
Minden nap új és boldogság
Feledni nem szabad semmit már.
Életünk elszalad, elillan tovább,
Korunk halványan nő, magasba száll.
Emlékezni, minden pillanatra,
Amit kapunk el nem feledni soha.
Mosolyogni, minden történésen,
Távolból figyelni a hemzsegő népet.
Aktív részének lenni a társadalomnak,
Csak tenni és adni, elvenni semmit sem szabad!
Kedves magányom nem kiválás,
Jelenlétem a világtól nem elzárkózás,
Figyelő szemlélő vagyok, ki nem kritizál,
Aki nem szól, csak néha komponál.
Rémképünk
Álmaimban láttam,
Rögtön tovább álltam,
Szálltam a fellegek felett,
Ébredéskor minden elveszett.
Miért, miért múlik el minden,
Miért csak az álmokban szép az élet,
A valóság más színekben pompázik felém.
Feledni kell az álmomat,
Feledni kell, de nem szabad!
Elkeserítő a világ, a háborúk a vitatkozás.
A pénzkörül forog minden,
Lassan már kivétel sincsen,
Nem látni egyről kettőre,
Lesz még jobb, lesz itt béke?
A hitünk a reményünk,
A valóság a rémképünk,
A bizarr jó kívánalmak,
Látni csak jót akarnak.
Javítok...
Pompázó épületek hada,
Látószögem makacs zaja,
Építkezés hegyén, hátán
Nem látok semmit, csak ábránd.
Ablakok tömkeleg mennyiségben
Tárulkoznak felém nagy léptékben,
Számolom, számolgatom bőszen
Nem látok csak kövek és téglák méretében.
Szebbnél szebb vonulatok
Magaslatok, tornyok s vakablakok
Ez az igazi pest, mint város,
A számat állandóan tátom!
Csodálom Budapestet egészében,
Építem és díszítem nagymellényben,
Természetes, hogy büszke vagyok tettemre
Tátra utca veled kezdem meg.
Kiáltva
Vajon mi képpen tegyek,
Életem csúcsos hegyek
Forgatagok tömkelege
Érzéseim óceán mérete.
Miért avatkozok bele
Boldogságom izzik velem,
Nem kell terelgetni
Vele együtt, érezni.
Szirtek szélén kiáltva
Üvöltök a vakvilágba
Vajon mi képpen tegyek?
Szerető izzó jellemem.
Szép, mit érzek,Jó mit hallok
Így Én is jót akarok,
Ha bántotok,
Akkor is veletek vagyok.
Miért avatkoznék bele,
Boldogságom izzik velem,
Nem kell terelgetni,
Velem együtt érezn.
Ezernyi fény
Tengernyi fény vesz körül
Emberi nép elvegyül
Nem látván a szép sugarakat
Ezernyi fény aranyakat.
Szeretek elmélkedni a világba
Nem vagyok soha tán magányba
Valami mindig kíséri lelkem
Lehet csak megfeledkeztem.
Titkok gyűrűjében élve
Vonzó naplemente közepébe
Elmélkedek, hogy mi az élet
Nem jövök rá, nincsenek képek.
Köszönet a fénynek, ennek a lénynek
Gyönyörű érzés ne érjen véget.
Öreg szonett
A vénképem még nem érem,
Féltem mindenképpen,
Hogyha lesz is hogyan élem.
Boldognak kívánom,
Nagyon kedvesnek,
De mindenki egységesnek.
Nem gondolok rosszra,
Sem bolondosra,
Kicsit tán bohózatosra.
Véleményem érted?
Ha nem majd megérted!
Ne is gondolj erre,
Ebben a fergetegben.
Káosz
Vihart kavaró érzések,
Rettenetes szagok,
Ti mit mulattok?
Valamiről nem tudok,
Fájdalmak, rohamok,
Ti semmit nem mondtok?
Kosz, zaj, éhség,
Rothadt illatok
Még a fény sem ragyog!
Rendet tenni nem akartok?
Káosz körülöttem,
Arcokon plazúr sincsen.
Itt vagyok, rám számíthattok,
Egy személyben veletek
Az Imám értetek, ha elfogadjátok!
Takarónk
Szenvedni a magánytól,
ha felébredek álmomból
körülöttem minden homály
álmodok vagy elmentek már?
Tompa érzelem húzódik,
hangom halkan siklik,
nem szólalok meg talán
egy tétova ábránd.
Kell, hogy szólj, hogy hívj,
vakon bízok mindig,
nem merek nyitni feléd
álmod, kedvesen zenél.
Melléd bújok, halkan, csendben
lágyan, takarónk megemelem
simogatlak, és őrzöm az álmod,
kedves mosoly van a számon.
ő a Csabi volt
Már legenda, de még élt tán akkor is az volt,
Nagyon jó kedélyű és rendes ember volt,
Kérhettünk bármit, a nemet nem ismerte,
Jó szívű;- keze erős;- a lelke rosszra nem engedte.
Élete rövid, hisz fiatalember volt,
De emléke örök, örökké élni fog.
Sírunk utánad;- lányok, fiúk egyaránt
Van, ki alig ismer annak is könnye csordogál.
Hiányzol és hiányozni is fogsz,
Kicsi falunkban és bennünk mindig élni fogsz.
Elmentél talán itt hagytál minket, de neved:
Bíró Csabi mindig mosolyt s vidámságot ébreszt.
Neved: Csaba azt jelenti: Ajándék
Nehéz lesz nélküled, mást, mit is mondhatnék.
Fájószívvel Búcsúzom!
Köszönöm, Köszönöm!!!
Hogyan kezdődik egy új korszak?
Az Iringónál táncikálni voltam,
a lábam egy botnál is merevebben állt,
de elindult, mint az ágaknál a rügyfakadás.
A latintánc, mint kifejezést értettem
a lábmunkát, és a táncot soha nem sejtettem,
de egy profi foglalkozott velem,
így csodatörtént, ezt is megélhettem.
Nem értettem semmit abból, ami volt,
oda lépett hozzám Iringó és így szólt:
gyere, csináld velem;- a csúcs itt volt
mozogni kezdtem!;- lábam merev, kezem görcsben.
Így telt az első óra, az érzékem kivolt vonva,
kaptam Én biztatást minden jó embertől,
de láttam, hogy csak jó indulat, itt minden eldőlt,
nem értek ehhez suttogtam halkan, lámpaláz látszódott rajtam.
Boldog voltam, mint mozgássérült elindulóban,
erre tud késztetni az, aki a tánc megtestesítője valóban!
Köszönöm Iringóm Köszönöm, és elnézésedet kérem,
hogy ez a Tánc nem megy úgy nékem.
Ígérem, mindent megteszek, hogy a rügyből izmos ág legyen,
de addig nagyon sok munka kell még nekem.
Neked rengeteg kitartás, hiszen ügyetlenségem hatalmas,
néha talán borzalmas, de bátorságom, kitartásom oltalmaz.
Köszönöm a tanítást, Köszönöm az időd,
ígérem, nem volt pazarlás, és elfecsérelt idő.
Pihend ki fáradalmaid, ami képződött itt
egy kis törékeny nőből, nagy hang áramlik.
Tapos, tapos rúg, rúg;- Tapos, tapos, rúg, rúg
fülemben a ritmus, lábam kicsit Bélus,
de teszem és próbálom, ameddig őt látom,
ha otthagy már vége, de tovább csinálom.
Álom...
A reggeli ébredés riadt álmodás
Az éjszakai álom csinos lángolás,
Valami meglapul odabent
Csak az, ami szép és képletes.
Érzelmek éjjelén vad kósza érzés
Izzadt párnámon furcsa képzés,
Takaróm a földön valahol hever,
Valami azt súgja még a láz is kivert.
Szeretek álmomban élni,
Szeretek álmomban kuszákat lépni,
Valahol felébredni, de nem a helyemen
Fura egy érzés, de nem vagyok féktelen.
Az éjszaka egy külön élet, mely lehet jó
De lehet akár félszeg,
Semmi nem eldöntött és irányított képzet,
Álmodni kedveset és szépet.
Fura helyzetek és képzetek világa,
Kitudja hova barangolunk el,
És tán nem is hiba,
Kigondolt megtervezett élet az álomra nem jellemző ez.
Szófoszlány
Mindenem az írásé volt,
Amikor lapult rajtam az égbolt,
A kedvem nem apadt sosem,
Velem volt minden jó érzésem.
Írtam a gondolatok csak szálltak,
Nem gondoltam semmi másra,
A világ forgatagára.
Nem voltam tán szerelmes sem,
Nem hagyott el a jó kedvem,
Az ihlet megszállt, de nem tétován,
Határ nem volt;- mondtam, jól gondold át.
A tollam mereven áll
Sokszor bambán és tétován,
De nem szól csak ír és ír,
Elragadó a tinta a papír, egy - két szófoszlány.
Nem tudom milyen lelkületű lesz írásom,
Szerelmes embernek, vagy magányosnak kívánom?
Én sem tudom, csak írom a szöveget
A tollam szüli a szebbnél szebb rímeket.
Látni vélem a végét érzem,
Nem írok Én a végtelennek
Elraktároztam tudásom javát
Olvass a sorok között, ne tétovázz.
Apánk
Szenvedek, mert egyedül maradtam,
Apánk itt hagyott, szólították az angyalok
Beteg volt szegény, sok, sok bajjal küszködött,
A szeretet és a betegség között.
Szapora gondolatokkal volt felém,
Ígért, mint gyermek, sulykolta létezését
Bízott bennem ezt sűrűn emlegette,
Ígértem Én is, de nem a végtelenben.
Sajnáltam, őt már bizony kellett,
Nem tudott beismerni semmi rossz tettet
Haragudott a fentiekre, mintha ők tehetnének
De nincs itt tettes az ég szerelmére.
Korházban fekve elégedetlenül morgott
A személyzet olyan volt, amilyen, csak zúgott
Életét folyton tervezte szegény
Álmai biztatták, ami sosem volt kevés.
Fejlődni akart még az utolsó pillanatban is,
Hiszen életében, csak alkotott, és nagyon, nagyokat is!
A mesterszakács titulusát, büszkén viselte
Erős és egyenes volt, minden tekintetben.
Nem lehetett meggyőzni semmiről,
Akarata erős, példát kell formázni erről az emberről.
Nekem sűrűn ellátta a bajom szavakban,
De jót akart, tudtam ezt de csak késői gondolatokban.
Remegve írom e pársort papírra szegezve,
Nem beszélt csúnyán a fentieket tisztelve
Minden nézőpont kérdése azt mondják,
Apámat ismerni kell, tanítani nem tudják.
Három fia volt, nagyon büszkén dalolta:
Lacika, Atika és Zolóka.
Az utolsó pillanatig, mindent jelenteni kellett,
Megvoltunk nevelve, az ő akarata mellett.
Bölcs volt és tapasztalt, precíz legény
Megkövetelt mindent, ami nem volt rendjén.
Szerette családját, tisztelte vérét
Mesélt sokat szegény, amiket átélt.
Tapasztalt munkás ember lévén
Nevelt minket büszkén, és soha senkitől nem félt.
Erős volt bátor, sokszor nótákat dalolt,
Kedvenc ríme a következő volt:
"Megtudhatja bárki, aki rá kíváncsi,
Hogy a Babarokkal nem lehet kikukoricázni!"
Köszönünk mindent, minden szép emléket!
Nem engedünk soha, velünk leszel végleg!!!
Utolsó hónap
Eljött, újra itt a december
Megint egy év újra eltelt,
Tettünk, alkottunk nagyon sokat
Szemrehányás nem érheti a falunkat!
Lettek gyönyörű parkjaink,
Szemet gyönyörködtető rabjaink
Felszentelve a harangláb
Megszentelve a kereszt már.
Lettek cserjék s szép növények
Büszkén nézzük mindig őket.
Gyepek nőnek dicsekednek,
Mindenkinek szépelkednek.
Itt vannak az ünnepek sorba
Először a Mikulás tér vissza,
Követi őt a szép karácsony
A szilveszterrel az évet zárom.
Az emberek szorgosan készülnek
Mindenhol a fények épülnek
Ragyog minden Zámori utca
Aki nem látja, ezt mind nem is tudja!
Eljött, újra itt a december,
Megint egy év újra eltelt.
Fenyőfa is beöltözik
Karácsonyfának mutatkozik.
Ajándékok készülőben
Szeretet ünnep jellegében.
Talán rövid
Az élet rövid, hát éld okosan,
Nem kell félni az élet nem mostoha
Mondanak minden rosszat,
De nézd csak jobban;- igaz nem az?
Szép nagyon szép az élet
Én nézem és élem nagyon szépen
Minden pillanatát kihasználva
Mosolygok a nagyvilágban.
Szeretni minden csekélységet
Most voltam gyermek
És lettem már érett
De minden szép lett.
Nem látok rosszat semmiben
Pedig mindig ezt töltik le,
Szeretni vágyni a holnapra
Szerelmesen, vidáman vágyakozva.
Gyermekként vártam, hogy felcseperedjek
Felnőtt fejjel mosolygok mindezen
Már a gyermekeimen látom ugyanezt
Miközben ők is fogják a két kezem.
Öröm és bánat van belőlük bátran,
Sekély a feledés, minden jó érzés,
A rossz is jó lesz
Az idő függvénye mindez.
Így van...
Mikor megláttalak lélegzetem elállt
a torkomat csak a levegő járja át,
hisz hangom most kicsit elhagyott
ostobán nézek, vagy ülök magamon.
Szívem izgatottan szinte duplán ver
lábam remeg, fülem vörös,
kezem, mint öreg Úrnak, kinek nem jut munka
nem kéregetek, de remegve reszketek!
Hangod hallatán mosolygásra áll a szám
boldog vagyok és nem is nézek oly ostobán,
alig várom, hogy kezem kezedhez érhessen
most minden oly jó, hiszen szaporán lélegzem.
Erőm bennem, mint Hannibálban,
de nem mutatom, hisz gyenge csontod bánva szánja,
visszatartom magam és üvöltő hévemet,
csókban öntöm ki minden szeretetem.
Ennek nincs vége, hiába mondja a bölcs,
soha, soha ez az érzés el nem jő,
veled az élet, mint a szegénység
fiatalon, öregen mindegy, hogy egyesség!
Szinte egy...
Hazudnék, ha fájna, ami van
rettentő szaga és bűze van,
de még is oly csodás az élet
virulok, ha kell, ha nem
csupán azért, mert élek.
Vidáman ébredni oly csodás kis móka
várni barátra, rokonra érdekes is volna,
hiszen mindig sietek, mint ha elkésnék,
pedig minden mindegy, így képzeljék,
nem lehet mindent oly komolyan venni,
az életet mosolyogva kell végig élni,
ha nem tudunk mosolyogni, nevessünk bátran,
mindegy ki mit mond, vállaljuk bátran.
Szeretni szenvedve nem szabad,
sosem érdemli senki azt!
Szeretni ravaszul okosan érdemes,
ezt becsüli minden ember hiába nemes.
Fura egy világ ez kérem, de ez van,
éljünk és élvezzük bátran, ami van
az élet inkább okos, mint természetes,
elég kudarcos, ha nem hiszik, próbálják ki érdekes!
A jó és a rossz furcsa páros? Dehogy! Szinte egy!
Elpusztulok...
Szeretlek őrült bolondsággal
izzó kövek tengerén állva,
ne hagy itt kérlek,
hisz elpusztulok a magányba.
Levetkőzöm mezítelenre
A homlokom verejtékez
a testem friss nem fakó
az ereim, mint buzgó folyó.
Elképzelem gyönyörű tested
mely nem vén és anyajegytől pettyes
finom illatú és bársonyos,
őrült szerelem, vagy irtózatos.
Elvakulok borzongva állok,
szerelmesen izgatottan várok
te jössz, s rohansz felém
vagy csak képzelem?
Valami azért marad nekem,
ez a Remény!
Istenem
Istenem, ha szeretnél,
Oly könnyű volna,
Istenem, ha mellettem lennél,
Minden vidám volna.
Gondolok rád álmaimban,
Igézlek én bánatomban,
De ha minden szép és jó,
Akkor sem feledlek én.
Istenem kérhetném, hogy légy velem,
Önzőségnek tartod e kérésem?
Én ezt szívből szeretném,
Társaim ezt nem tudom, hogy vélnék?
Nem tudom alakzatod és nemed,
Pedig annyiszor elképzeltelek,
Szép voltál álmaimban, mint egy nő,
Amikor baj volt kemény, mint a kő,
Férfiasan bátor, ami nem meglepő!
Nem hiszem, hogy láthatlak valaha,
És, ha igen? Miért pont én?
Buta ábránd, elnézést;- és vakmerő.
Elnézést, ha sértés ez az elbeszélés,
Próbáltam közeledni, ez meglepetés?
Istenem, ha szeretnél,
Oly könnyű volna,
Ó Istenem, ha mellettem lehetnél...
ő marad...
Amikor egy barátságnak vége
szinte semmi nem jut az észbe.
Kicsit a világ oly üres
tükörbe nézek az orcám veres.
Állok, csak állok a hír hallatán,
a jövőt nem látom csak tétován.
Szólnék valakihez - hang nem jön ki torkomon,
mozdulatlan állok, míg látom elment, itt hagyott.
A telefon felőle nem csörög,
már csak a történelem örök.
A múltba keresem a vigaszt,
a gyertyáról sírva kaparom a viaszt.
A vállamon nem csappan a karja,
szótlan a világ s nincs már hangja.
ő volt ki mindenben velem volt,
szalad az emlék oly rettent mód.
ő Marad itt velem,
aggódni förtelem,
tudja barátja, itt van
szótlan, de minden megvan.
Bocsáss meg, ha megbántottalak,
szeress, én is szeretlek minduntalan.
Én volnék
Nem értem magam néha,
Tényleg oly fura vagyok?
Vagy csak én gondolom ezt,
Segíts kérlek ne törjem így magam.
Fura együtt létünk követve,
Add meg válaszod sietve,
Had legyek tisztában saját,
Önmagammal, kedves hozzám tartozó,
Nem lehet válaszod, oly egyszerű,
Hiszen én sem vagyok oly egyszerű,
Kérdezhetem, kérdem én kedvesem?
Vagy tán mégis könnyű válaszolnod?
Szavakban foglalni milyenségem?
Látom rajtad, válaszod egyszerű lesz,
A szemedből olvasván tisztán,
Köszönöm szavad, csak pótlás,
Tekintetedhez képest, de ennyi baj legyen,
Köszönöm tenéked,
Ez én vagyok, megértem,
Bocsáss meg nekem, hogy ez vagyok,
Mert ez vagyok, aki vagyok.
Elnézésedet kérem, miközben,:
Mindent köszönök, köszönöm.
Nem tudta
Az udvaron volt, ott állt,
csak lógott neki lomhán.
Nem tudta hová tegye, hogy
a madarak ne csípjenek bele.
Takarta, takarta egyre nehezebben,
nem tudta, vajon most mit is tegyen?
Nézett jobbra, nézett balra
nem fakadt ám dalra.
Gondolkodott búsan, bambán
nem jött ki hang a torkán.
Masnit kötött rá, szép lassan eltette
Hát így járt a rossz húzentrógere.
Ha elmúlik...
Az ősz hajam fakulva áll,
az idő felettem, lassan eljár
borongva nézek a magányba
álmodok, de szinte hiába.
Ha elmúlik felettem az idő,
már nem számit, hogy mi jő
látnám magam rogyni végre
nem adom fel nincs még vége.
Ezek a napok is elmúlnak,
békében és nyugalomban
tetteim és múltam bőven van
örökölhettek, ha elmegyek nyugalomban.
Mindent nektek adok mindent,
csak méltán temessetek el engem
úgy érzem a jót, jóra halmoztam
ha nem így van bocsánat! Alkottam.
ősz hajam fakulva áll,
az idő felettem eljár,
nevetek halkan a szobámban
a tollam sem fog csak kopáran.
Egy csodálatos nő
Hol van oly hibátlan szép dal,
mely, úrnőm, rólad oly csodásan zengene,
íly gyönyörű nő nincsen-e Földön,
dús kebleid előtt méltan térdelek.
Ily boldogan nem időzöm senki mással,
mint te veled szerelem istene,
senki sincs ki így tekintene reád,
és dícsérne szentül téged, ó istenem.
Hol van az a nő aki veled versenyre kelhetne,
melletted elpirulna arca bája,
mert annyi szép van benned és gyönyőr,
minden ami szép és jó, bárki megcsodálja.
Annak aki figyelhet szép szavára,
Édesség száll szívére és szájára.
Agyammal
Ha említik miért vagy
ne szégyelld önmagad,
ne törődj semmivel,
csak mások félelmivel.
Segíts, ha tudsz
ezért lesz juss
így leszel ember
jó cselekedettel.
Szeress, hisz ember vagy,
jóra nem számíthatsz,
ha kapsz, az véletlen
nem mindennapos az életben.
Tégy és lesz juss,
ha nem, majd elfutsz
ne számíts csodára
emberi hála nem járja.
Vagy, és létezel
ez emberi életjel,
csodás az élet
nincs mitől féljek,
ha van is hát megoldom
emberi mivoltom.
Várok csak várok,
egyszer megállok
nem bírom tovább,
a szám csak ordibál.
Itt vagyok,- élek
micsoda lélek
nem bírok magammal
a fantomasz agyammal.
Vihar...
A szél, mi tép és süvít
hangosan dúlva sikít
ne tétovázz, ha fáj;-
ringasd s ápold sebeid.
A határba fény nem él
oroszlánordító a setét
kell, hogy jöjj! Miért mész?
Erős légy! Vagy tán félsz?
Idegborzoló e kérdés
Ne szólj! Ez egy érzés.
Válaszra várva, olykor csodálva
hallom a hangod nevető alkony.
Hol van a vihar, mely bátor
farkasnak öltöző mámor,
rettegő szelek heve,
a fenébe, nem megyek bele.
Gond a szívemben
Mit hozhat a harc, sújtotta nap,
A minden ellenségünk felbujtó éj,
A szeretet lényéről semmi kép,
Sem hang, sem hír, semmit sem ad.
Vert had gyanújában szalad minden óra,
S kéjben dédelgetett érzések küzdenek.
Én pedig bilincsbe vert fogoly,
Minden elmúlt fájdalmat, feledésbe tett.
Gátakat tépő sodrás a gond,
Árja szívednek barlangjában ront,
Meghasad a szíved és marad egy test,
Eltűnsz és eltűnünk és magadra vess!
Ha két élet...
Ha két élet egymás gödrében szédül,
Nem hitvány szenvedélytől felcsigázva,
De szűzies vágyban, melynek szomjúsága,
Szerelemtől reszket, miközben kielégül,
Két világ lesz ez, amely kiegészül,
A természet tiszta rejtelmeit kitárja,
S a teremtés kútjából kél a napvilágra,
Hullámot tőr, amely csillagot nyer vezérül.
Felkiáltásomra lelked így válaszol,
Hajdani szavaim meghitt hangját idézem,
Édes kín, fájdalom az ember szíve mélyén,
A múltunk kincseivel, jóságával újra elhalmoz.
De a múlt nem fedezi a jelent, semmi kép,
Így hiába minden vad igyekezet, késő; elmúlt.
És Végre...
Úgy tettem, mintha nem látnám
álltam és lestem tétován,
nevető érzés kapott el hirtelen,
gyáva vagyok?- vagy mi történt velem.
Megszólított, hogy figyeljek rá,
de én csak nevettem tovább,
milyen böszme vagyok, vagy arcátlan
pedig álmomban mindig rávártam.
De a látvány ezt hozta ki
nem bírtam komoly lenni.
Erőt vettem magamon és végre
a nevetésem elapadt,- elment végleg.
Amikor közölte szándékát,
a nevetés majdnem sírásba ment át.
Hogy mit is mondott nekem,
Rám van írva,- figyeld tekintetem.
Komoly, de...
Az élet oly forró
fordulatlan és forgó
komoly, de komor
kudarc és fukar
heves és jeges
gonosz és ravasz
ügyes és füles
fukar és pökhendi
olcsónak jó lenni?
Szeretni árván
nincsenek ábrák
előttem képek
bárhová nézek
kicsit már félek,
nincs hová menjek
ez is egy lecke
meg lesz ez fejtve.
Lesz itt még más is
ez se normális.
